Mondd mi lett ebből a világból? Mit tettetek vele, hogyan voltatok képesek erre a gyalázatra? Nem is olyan régen még harmóniában élt minden létező és otthonának mondhatta a Földet. A madarak édes dalokat énekeltek, olyan titkokat, amire ha figyeltetek volna, akkor most nem kellene kis testvéreimet siratnom. A ti bukásotok egyben a mi szégyenünk is. Nem mondhatjuk, hogy nem voltunk ott, mert bizony ott voltunk. A magunk módján próbáltunk segíteni, de nem hallgattatok ránk és segítségünkért cserébe üldöztetést, és fájdalmat kaptunk. Amit kis ideig hazánknak nevezhettünk, egy csapásra a pokollá vált számunkra. Jöttetek ti kétlábúak és mindent magatoknak követeltetek. Elvetettek mindent, ami csak megtetszett nektek és semmit sem adtatok cserébe. Hiába mondtuk, hogy ez lesz halálotok, vakon hittetek örökkévalóságotokban. Napról napra tűntek el nyomtalanul a növények és állatok. És velük együtt mi is egyre mélyebbre húzódtunk. Keserű szégyen mardosott minket, de tehetetlenek voltunk. Évről évre őröltek szakadatlanul a rombolás malmai és eljutottunk a jelenbe. Még mindig ugyanúgy az önző vakság vezet titeket, pedig oly kevés már az idő. A károk helyre hozhatatlanok, nem maradt más, mint a fájdalom és a romlás. Vajon ki fog titeket megsiratni? Talán a kifosztott, üres Föld? Lelke milliárdnyi darabra szakíttatott szét és sikoltása lassan megőrjít minket is. Bár lehetne tenni valamit, de csak a várakozás maradt. Várni az elkerülhetetlent, a pusztulás végét. Talán maradék álmaink képesek lesznek rá, hogy a halálból valami fenséges szülessen újra. Valami, amit sosem szennyeztek be a musztángok holttesteivel.